“Sziasztok Drágák!

Ugye kicsit furcsa, hogye levél érkezett tőlem (és még furcsább számomra, hogy múlt időben írom az érkezését, hisz még el sem küldtem, meg sem írtam) de feltétlenül írni akartam, mert már nagyon-nagyon régóta kikívánkozik belőlem valamilyen életjel, hogy tudjatok rólam, mert én a Ti helyetekben biztosan tudni akarnék rólam, minthogy Rólatok  is hallani szeretnék.

Kezdem tehát azzal, hogy sajnos nem pótolhatom be annak elmondását amit eddig nem mondtam – csak úgy a közepébe belevágok, ott, ahol s ahogyan most vagyok. Az elhatározás, hogy írnom kell, hosszú gondolati folyamatnak a része, és írtó lassúságom miatt csak most láthatjátok jelét.

Igen, lassú, olykor kényelmes is vagyok, kifejezéstelenül és bambán nézek ki a fejemből, lábam lecövekel a földre, olyan vagyok mint a Bimbótehén, akit a falusi gyerekek kaviccsal dobnak, de ő csak áll, odaforgatja fejét és nedvesen csillogó szemeivel nagyot pillant a világra. Nem mozdul, nem is gondol arra, hogy megmozduljon. Csak akkor ugrik meg, ha vesszővel a hátára csapnak. Ennek azonban már nyoma is lesz: megsavanyodik a Bimbó teje.”

február húszadika, kétezerhét