Ha esküvő és ha kétnyelvű, akkor valami tolmácsféle is óhatatlanul jelen van valahol, az események egyik-másik részében. Szerencsés esetben ez a nyelvi csodabogár valami közeli rokon, barát, ismerős. Más esetben egy távolról érkező idegen, aki nyelvtudását és tapasztalatát pénzért kölcsönadja a legszemélyesebb eseményeken is. Így jártam én elmúlt szombaton abban a Békés megyei kisvárosban amit eddig csak a vonatból láttam, átutazóban keletebb vidékekre. Ezúttal pontosan odaindultam, pontosan arra a napra, a megadott időre, és oda is értem, és meg is lett minden, ami kellett.
Ünneplő ruhába négyórás autózás után egy helyi kávézó mosdójában öltöztem át, a Református templomot könnyen megtaláltam, aztán megtalált engem is a riadt szemű menyasszony, és végül mindannyian megszeppenve és ünnepélyesen be is vonultunk a falu szépséges, de öreg templomának hűvösségébe.

Vajon érdemes lett volna neki a saját nyelvén mondania ugyanezt a szöveget? Hogy ne csak érzés szerint fonetikusan, hanem értelmével és nyelvi helyességgel is elmondhassa?
Nyelvi szépérzékem nehezen tűri a rituálé kedvéért tett engedményt (itt: ismeretlen nyelven elmondani egy fontos nyilvános szöveget, fonetikusan – a hagyomány kedvéért), de ilyenkor mégsem vagyok biztos a dologban, mert van ennek egy varázsa, mégpedig valami fanyarkás szépséges.
Ha számtalan apróságban meg is botlott a fogadalomtétel elmondásakor, ez semmit nem von el az elmondottak komolyságából. Sőt, valamiféle párhuzamot látok az elmondott forma és a tartalom között. Akár nagy példája is lehet ez egy házasságnak. Benne van a nagy-nagy egymásra figyelés, az igyekezet a jóra és a másik elfogadására és támogatására, benne van a botladozás és a sikerélmény, az együtt felszusszanás amikor valami jó lett, és benne van a féltő szeretet amivel a többiek körülveszik.

Milyen gyönyörűen sütött a délutáni nap a templomkertben.

És milyen nagyszerű volt aztán fürödni a Kőrösben…